Egy félelem nélküli tér, avagy út a szégyenmentes közösségek felé

A közösségépítők csoport szégyen – bátorság – szeretet témájának összefoglalója

„Odanemvalóságérzés”

A közösségépítők csoport első témája a bátorság volt, azonban ezt beágyaztuk a szégyen és a szeretet tudatállapota közé, és így sokkal inkább a szégyenérzetről szólt. Amit persze az indító posztunk is determinált, hiszen sokkal inkább szólt erről a sötét, magányos, rossznak érzem magam-tudatállapotról.

Ami kiderült, hogy a közösségépítés szempontjából ennek nagy jelentősége van, mert vannak olyanok, akik azt érzik, hogy nem valók közösségbe, pl. az első hozzászólások közül kettő:

Puska Nóra „Bátorság ahhoz kell, hogy a kudarcok, a szégyen és az “odanemvalóság” érzése ellenére merjem megmutatni magam újra és újra, és elhiggyem, hogy így is elfogadható és szerethető vagyok. Nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok közösségbe való. Hosszú ideje tart ennek feldolgozása, ezalatt kértem sokszor visszajelzéseket magamról, min változtassak és igyekeztem magam is meglátni a működéseimet. És nem adtam fel, újra és újra visszatértem közösségekbe…”

Fanni Sall „Nekem több csoportban volt az az élményem, hogy kényelmetlenül közel jönnek hozzám az emberek, ezért egy idő után azt a következtetést vontam le, hogy nem vagyok közösségbe való.”

Aztán az is kiderült, hogy a közösségeinkben a szégyenérzet – még akkor is, ha nem azonosítjuk ezzel – sokkal gyakrabban jelen van, mint gondolnánk:

Guti György „Ha beszélgetek valakivel, de különösen akkor, ha több ember körében vagyunk, nagyon szűkszavúan beszélek önmagamról, a megéléseimről vagy tapasztalataimról. Azt érzem ilyenkor, h nem szeretném mások idejét rabolni, a közösen eltöltött időből sokat “elvenni” magam számára, amiben hosszabban beszélek én. Mintha nem volnék érdemes/ nem volna érdemes a mondandóm arra, h mások meghallgassák. És valahol ez tényleg szégyenérzet…jó erre rálátni.”

Aki közösségépítésbe kezd, jó, ha tudja, hogy a közösségek születésének van egy kritikus időszaka, amikor még a személyesség szintje nem elegendő ahhoz, hogy a beszélgetésekben, megbeszélésekben pszichológiailag biztonságban érezzék magukat az emberek. Ez az idegenség érzés, mint alap feszültség, mindenkiben benne van, főleg, ha van tétje a csapattal való együttműködésnek (és hát egy közösségalkotás ilyen). Mivel ebben a helyzetben a feszültség oldására más a stratégiája a gátlásosabb, introvertálabb, belül gondolkodóknak, mint az extrovertáltabb, kívül gondolkodó buliarcoknak, ez inkább eltávolító energiaként jelentkezik. Ilyenkor, ha megkérdezek egy introvertáltabb közösségi tagot, miért nem jársz a  megbeszélésekre, a válasz: „nekem ez sok(k)”.

Ezért van nagy jelentősége a facilitálásnak már az elejétől, hiszen ezt az idegenség, vagy “odanemvalóság” érzést már akár egy jó kihogyvan-körrel lehet oldani, és a Gyuri által írt önbizalomhiányt is lehet csökkenteni egy-két strukturált körrel.

A szégyenérzet pszichológiai okai

A csoporton belüli beszélgetések nagyobb része afelé ment, hogy egyéni, pszichológiai szinten hogy van a szégyenérzet, ezeket most nem foglalom részletesen össze, túl hosszú lenne.

Az én megértésem ez alapján, hogy a szégyenérzet az önértékelésünk gyerekkori sérüléseiből származik, és az alapja a bűntudat. Talán egy picit leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a szégyenérzet a sérült gyerekénünk érzése, a lelkiismeretfurdalás pedig a felnőtt énünk jelzése, az olyan szituációkra, amikor azt gondoljuk (érzékeljük), hogy vétettünk a csoportszabályok ellen, nem tartottuk az ígéretünket, vagy bármiben nem tudtunk megfelelni a többieknek. Talán a legfontosabb különbség a lelkiismeretfurdalás és a szégyenérzet között ebben a „többieknek”-, “többiek előtt”-ben van, mintha a szégyenérzet erősebben szociális jellegű érzés lenne. Tehát sokkal nagyobb az esélye, hogy szégyenérzetet érzünk akkor, amikor a többiek olyan visszajelzéseket adnak, ami benyomja ezeket a gyerekkori sérüléseinkből származó „nem vagyok elég jó” gombokat. Tehát a szégyenmentes közösségek felé vezető úton az biztos, hogy annak a megértése, hogy a sérült gyerek énünk miért és hogyan lehet benne ezekben a „bajunk van veled” – szituációkban, lényeges lépés lehet.

A megértés elmélyítése érdekében érdemes ideidézni F. Várkonyi Zsuzsa könyvéből egy hajléktalanokkal végzett kutatás eredményét:

 “Amikor hajléktalanok sorsát elemeztük egy szakembercsoporttal, arra a következtetésre jutottam, hogy élettörténetükből teljesen hiányoznak a pozitív szülői parancsok, a tiltásokból viszont bőségesen kaptak. Többnyire senki sem várta el tőlük, hogy erőfeszítést tegyenek, hogy igyekezzenek hiba nélkül dolgozni, hogy kibírják a feszültségeket, hogy örömet szerezzenek másoknak, vagy hogy hamar elérjenek valamilyen szintet. Ezek lettek volna az iránymutató parancsok. Ehelyett rengeteg életet fenyegető tiltást kaptak (Ne létezz, ne érezz, ne gondolkozz stb.). Mi mást valósítottak meg hajléktalanságukkal, mint az eredeti szülői utasítást: teljesítmények nélkül, előrelátás nélkül sodródnak.

Ugyanakkor a jól működő embereknél is nemegyszer nagy kupac tiltást találunk. Ők mégis elboldogulnak ezekkel, mert magas áron ugyan, de a legsúlyosabb tilalmak is kiválthatók, áthidalhatók a pozitív parancsok segítségével. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a szélsőségesen vesztes életekben a pozitív parancsok hiánya döntőbb tényező, mint a negatív tiltások jelenléte.”

A gyakori „szégyelld magad!” szülői dorgálás valójában azért nagyon gáz, mert egy idő után ez a “nem vagy elég jó és ezért szégyelld magad”, átalakul „ne létezz” szülői tiltássá.

A pszichológiai okok feltárásában volt egy vaskos kitérő, amit “Az érzés az akarat elakadása” állításom indított el. Ebben sok minden tisztázásra került (de tényleg, ezért ajánlom elolvasásra). Például az is, hogy jó eséllyel az érzés, vagy sokkal inkább az érzelem nem az akarat elakadása 🙂

Ebből a beszélgetésből egy mikrobeszélgetést emelnék ki, amit én nyitottam azzal, hogy az állításom mögött húzódó gondolkozási folyamatot leírtam. Ennek a lényege, hogy az olyan erős negatív érzelmek, mint a szégyenérzet, erős érzelmi blokkokat tudnak eredményezni, ami egyfajta tehetetlenséget szül (az indító posztban ezért beszéltem hideg, magányos tudatállapotról), azaz az érzelem energiája kibillent bennünket a felnőtt énünk alap energiaszintjéről, és így eltávolít bennünket az akarat energiánktól. János Alex aztán rámutatott arra, hogy ez nagymértékben függ az érzelmi intelligenciától, és elsősorban nem az érzelem blokkoló hatása a probléma. Ennek a beszélgetésnek az eredménye volt, hogy én is összeraktam, hogy a szégyenmentes közösségek felé alapvető kérdés a közösség tagjainak érzelmi intelligenciája és annak fejlesztése. Innen már egy lépés azon elgondolkozni, hogy a közösség hogyan járulhat hozzá az egyéni érzelmi blokkok feloldásához, és ezen keresztül a tagok érzelmi intelligenciájának fejlesztéséhez. Mint ahogy erre Arnold rá is mutatott:

Arnold Kovacs Élesztő “(…) az utolsó, lényegi láncszem még hiányzik nekem. Azaz a kapcsolat az egyéni érzelmi blokkok feloldása és a közösségek szégyenmentessége között? Ha ebben megjelenik a közösség szerepe, akkor az már egy terápiás közösség.”

A szégyenérzet egyéni kezelése

Mielőtt azonban a közösség szerepére térnénk, még érdemes megemlíteni a beszélgetésünk egyik legvaskosabb témáját, hiszen a hozzászólások jelentős része azt próbálta megfogni, hogyan tudjuk egyéni, pszichológiai szinten kezelni a szégyenérzetet illetve általában a rossz érzéseket.

A legtöbben az önreflexiójukat használják erre, ami szerintem is az egyik kulcselem. Azonban voltak olyanok is, akik részletesen leírták, vagy elmondták, mi az eszközük, módszerük erre. Az első ilyen eszközt Szőke Karolától kaptuk, aki videó formájában mesélte el nekünk, hogy a chi-kung gyakorlat segített ebben neki.

Aztán érkezett Heim-Tóth Miklós, aki azt mesélte el, hogy a mindfulness módszer mit adott neki ehhez, és mivel Miklóst jó régen ismertem és tudtam, hogy ehhez az önreflexióhoz nagyon sok közösségi tapasztalat is kapcsolódik, ezért megkértem, hogy írjon erről egy cikket amiből aztán kettő lett 😊

Mindfulness mint közösségi eszköztár 1. rész és 2. rész.

Aki tehát elolvassa a témához kapcsolódó posztokat, megjegyzéseket, sokat meríthet abból, hogy egyéni szinten mit tehetünk ezekkel a rossz érzésekkel. Ennek amúgy szerintem nagy jelentősége van a közösségalkotás szempontjából. Ahogy Orosz Katalin transzperszonális pszichológus, a Nyimi Öko Közösség tagja fogalmaz: a perinatális traumáink következtében a stressz szintünk olyan magas, hogy nem vagyunk képesek jól reagálni a közösségben minket ért hatásokra. Ő amúgy az autogén tréninget javasolja a stressz szintünk csökkentésére.

A csoporton belüli hozzászólások elolvasása után az a határozott benyomásom, hogy a csoporttársaim ebben az egyéni rossz érzés-kezelésben egészen járatosak. Ez azért fontos visszajelzés a számomra, mert megerősíti azt a vélekedésemet, hogy a közösséget keresők, a közösségekbe megérkezők pszichológiailag, mentálhigiénésen már képzettek, és egyre nagyobb önreflexióval lehet találkozni ebben a körben. Azt gondolom, hogy korunk egyik nagy érdeme, hogy az önismeretet fókuszba állította, és nagyon hálás vagyok az olyan embereknek, mint Pál Feri atya, aki hatalmas munkát rakott abba, hogy ez a tudás mindenki számára elérhető legyen.

Azonban az is egyértelműen érzékelhető volt, hogy a rossz érzések és ezen belül a szégyenérzet közösségi szintű kezelése már sokkal kevésbé van a fókuszban, erről alig-alig van tudásunk, tapasztalatunk. Ezért ezen összefoglaló legfontosabb részének tartom, hogy megnézzük, hogy a közösség oldaláról hogyan néz ki ez a történet.

A közösség szerepe a szégyenérzés kezelésében

A hozzászólásokban megjelent az a vélekedés, hogy a közösség kultúrája meghatározó lehet abban, hogy mennyire kelt szégyenérzetet a tagokban.

Jámbor Aliz „Szerintem egy közösség érettségét nagyban meghatározza, hogy egyéni szinten mennyire hajlandóak a tagjai az egészséges önkritikára, és megvannak-e a megfelelő csatornák ahhoz, hogy bármikor visszaigazolást kérhessenek (érzelmi biztonságban, könnyedén) a közösség részéről.”

Puska Nóra „A legfontosabbnak az asszertív visszajelzéseket tartom jelenleg egy közösségben az adó és a kapó oldaláról is, és a lehetőséget a megosztásra, ezek teszik lehetővé a feszültségek feloldását és a fejlődést.”

A fenti két hozzászólásban szerintem a lényeg, hogy a közösségben van-e olyan csatorna, olyan biztonságos tér, ahol meg lehet beszélni a rossz érzéseket, feszültségeket. Erre a legtöbb közösségben egy olyan rendszeres megbeszélés vált be, ahol az érzések, elakadások, feszültségek, konfliktusok vannak a fókuszban, ezeket szoktam én meta beszélgetéseknek hívni.

Ehhez kapcsolódva Alíznak volt egy olyan megállapítása is, amit minden közösségbe törekvő embernek érdemes tudatosítani:

Jámbor Aliz „Szerintem alapból attól jön a szégyenérzés, hogy sokszor nem tudjuk, hogy az élet bizony egyéni személyiségfejlődésünkkel jár, és ha egy közösségbe kerülünk, akkor amint elindul a csoportdinamika, jönnek elő az egyéni és közös feladatok, természetszerűleg. Ez nem valami hibásság, pont ez a természetes.”

… és igen a közösségben is az élet „egyéni személyiségfejlődésünkkel jár”, azaz a közösség nem tud nem önismereti csoportként működni, hiszen a valódi közösség szoros emberi kapcsolatokra épül, és így nem tudunk nem hatni egymásra. Gyakran tapasztalom, hogy a közösségekbe már önismeretileg megdolgozott emberek jönnek, önismereti tréning, pszichodráma, családállítás, mindenféle terápiák nem ismeretlenek ebben a körben, mégis, amikor beindul a közösségben a csoportdinamika, és végre nem csak bölcsen tudni kell, hogy mik a lelki elakadásaink, hanem ezeket a gombjainkat elkezdik intenzíven nyomogatni, akkor kezdődik igazán az önismereti munka … és az lesz a tapasztalatunk, hogy az önismereti csoportozás, csak gyenge rámelegítés volt 😊.

Ha valaki szeretné a közösség alkotást, mint „önismereti műfajt” kipróbálni, annak ajánlom a TreeMap tábort.

A közösség mint félelem nélküli tér

A fentiek rámutatnak arra, hogy a közösség milyen nagy segítség lehet a rossz érzések, ezen belül a szégyenérzet kezelésében. Arra pedig, hogy ez milyen jól működhet a gyakorlatban, még nagy szégyenérzet esetén is, az egyik, már közösségben élő, majd abból elpártoló, és aztán visszatérő tag megjegyzésben leírt alábbi kis “esettanulmánya” ad nagyon jó támpontot.


Csaba Gloner „Nehéz volt megérkezni a találkozóra. Kicsit olyan volt, mint fogorvoshoz menni, egy olyan eseményre, amiről tudjuk, hogy szükséges, és fontos, és saját akaratunkból megyünk el, de szégyeljük magunkat, mert elhanyagoltuk a fogainkat, és ezt nem lehet eltitkolni, nem is akarjuk eltitkolni, hiszen azt akarjuk, hogy kiderüljön minden, hogy a szánkat kitátva engedjük, hogy a fogorvos minden szegletbe belenézzen, tükörrel mindent minden oldalról megvizsgáljon, hogy a feltárás után kiderüljön, mi a gyógymód, vagy, ha nincs gyógymód, kiderüljön az, hogy húzni kell. Vagyis félelem, és bizonytalanság is volt. Félelem attól, hogy húzás lehet a vége, vagyis, hogy a közösség nem fogad vissza, és attól is, hogy akár visszafogad, akár nem, fájdalommal fog járni a folyamat. Olyan emberek elé készültem kiállni, akikhez saját elhatározásomból mentem, és akikben régen megbíztam, és ők is megbíztak bennem, de én visszaéltem ezzel a bizalommal. Olyan közösséggel találkoztam, ahol a közösséghez való tartozásnak viszonylag jól körülhatárolható feltételei vannak, és én ezeket megsértettem, emiatt szégyelltem magam. Olyasmiket tettem a távollétem alatt, amikről a találkozó előtt már tudtam, hogy nem voltak helyénvalóak, emiatt is szégyelltem magam. Körülbelül ahhoz hasonlít ez, mint amikor valaki alkoholos, drogos állapotban tesz valamit, majd kijózanodva rálát a tetteire.

A találkozó egy régről ismert, megszokott, otthonos helyszínen zajlott, ez rengeteget enyhített a félelem, és a szégyen okozta feszültségen. A találkozóhoz leültünk egy asztal köré, a helyszínt együtt készítettük elő, ez újabb enyhülést hozott, mivel ez a távollétünk előtt is sokszor így zajlott mindenféle megbeszéléseken, így nagyon ismerős, otthonos, természetes volt. Így az érzelmi “vihar” már a találkozó legelején, a konkrét beszélgetés előtt csendesült.

A beszélgetés kezdetekor azonban mégis volt egy nagyon feszült pont, amikor el kellett kezdeni beszélni, és a fejem, a szemem, természetesen mozdult, hogy keresse a többiek tekintetét, de ezt a szégyen nem akarta engedni. Volt egy rövid harc bennem, nem akartam a többiek szemébe nézni, de közben nagyon is akartam, ez egyszerre jelen volt. Aztán elkezdődött a beszélgetés, ez pici “szünetet” hozott az érzelmekben, mert hirtelen leegyszerűsödött az egész, hiszen a többiek kíváncsiak voltak arra, hogy mi történt velünk, mi pedig elmeséltük, kielégítve a kíváncsiságukat. Így egy történetet meséltünk, ami személytelenné vált, és eközben így nem volt szégyen, meg semmi, mert csak magáról a történetről volt szó, nem volt lényeges, hogy abban én vagyok benne, mi vagyunk benne. Utána a többiek kérdéseket tettek fel, ekkor megint nagyon személyessé vált az egész, és megint megjelent a szégyen. Azt hiszem ekkor volt az a pont, amiből megértettem azt, hogy a találkozóra való eljövetelhez szükséges bátorság honnan jött. Abból az őszinte érdeklődésből és szeretetből, ahogyan a többiek feltették a kérdéseiket. És abból, hogy megértettem akkor, hogy a történtek, és az abból eredő érzelmek nem fognak semmissé válni, pedig titkon ezt reméltem, de ez nem baj egyáltalán, sőt jó így, ahogy van. Itt vannak pőrén az érzelmek, itt vannak a történések, és most lehet ezeket elemezni, tanulságot levonni, hagyni az érzelmeket elcsitulni, újra fellángolni, átalakulni stb., hagyni mindennek a szabad folyását félelem nélkül, egy félelem nélküli közegben, egy védett térben. Innentől már úgy folytatódott a beszélgetés, hogy a közösség részének éreztem magam, és olyan volt, mintha soha nem is mentem volna el, igaz, ez csak a beszélgetés végéig tartott, utána ez nem maradt még akkor tartós.”

Ez az esettanulmány döbbenetesen jól rámutat arra, hogy a közösség hogyan képes kezelni a szégyenérzetet:

„megértettem azt, hogy a találkozóra való eljövetelhez szükséges bátorság honnan jött. Abból az őszinte érdeklődésből és szeretetből, ahogyan a többiek feltették a kérdéseiket.”

(…)

„Itt vannak pőrén az érzelmek, itt vannak a történések, és most lehet ezeket elemezni, tanulságot levonni, hagyni az érzelmeket elcsitulni, újra fellángolni, átalakulni stb., hagyni mindennek a szabad folyását félelem nélkül, egy félelem nélküli közegben, egy védett térben.

Talán ez a félelem nélküli, védett tér lehet a kulcsa ennek az egésznek, és többekkel egyetértve érdemes elengedni azt az ideát, hogy egy közösség szégyenmentessé tudna válni, de azt viszont egyértelműen kijelenthetjük, hogy a szégyent és minden más rossz érzést kezelő, a jó érzést optimalizáló közösség reális cél lehet.

Már csak az a kérdés, hogy ezt miként tudjuk elérni a közösségeinkben!? Erre a csoportban zajló beszélgetés a következő tanulságokkal szolgált:

  1. A rossz érzéseink okainak megértése, a közösségen belül annak elfogadása, hogy ez természetes, fontos alap.
  2. A legfontosabb eszközünk egyéni szinten az önreflexiónk, amit különböző módszerekkel akár közösségi szinten is szervezve érdemes fejleszteni.
  3. A közösségben az önismereti fúkusz ugyanannyira fontos, mint az a cél, amit a közösség kitűzött maga elé.
  4. A közösség kultúrája, és ezen belül a visszajelzés kultúrája, alapvető kérdés.
  5. Szükség van olyan (meta) beszélgetésekre, ahol az érzések, elakadások, feszültségek, konfliktusok vannak a fókuszban.
  6. Ezeknek a megbeszéléseknek a facilitálása kulcs kérdés lehet a félelem nélküli tér kialakításában.
  7. Cselekvő szeretet nélkül nem megy!

Persze most vakarhatjátok a fejeteket, hogy mindezt hogyan tudjuk elérni, a mi válaszunk erre a közösségi facilitátor képzés volt, amiről bövebben az Ariadné Műhely menüpont alatt olvashattok.

Az én megélésem szerint nem volt hiába való a „Közösségépítők” csoportban való együttgondolkozás, és nagyon sok olyan – ebben a cikkben nem említett – kiágazása volt a beszélgetésünknek, amiről érdemes lenne akár új témát is nyitni. Így hát hajrá, jöjjön a következő téma!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .