Még szerencse, hogy van egy kis problémám…

Rendhagyó módon egy idézetet szeretnék közre adni Dr. M. Scott Peck A járatlan út c. könyvéből. Mivel nem rövid az idézet, ezért magyarázatul most csak annyit fűznék hozzá, hogy az idézetben leírtak korunk emberének egyik alapvető pszichológiai problémájáról szól.

Ha a saját tapasztalataimból összegezni akarom ezt a problémát, akkor valahogy így hangzik:
Minden cselekedetünkhöz lelki energiára van szükségünk. A lelki energia pedig a problémáinkból, pontosabban a problémák valóságos megéléséből és proaktív [1] megoldásából keletkezik.

…és akkor az idézet előtt az egyik kedvenc mottóm: Aki dudás akar lenni, pokolra kő annak menni!

Az élet nehéz.
Nagy igazság ez, a legnagyobb igazságok egyike.[2] Mégpedig azért, mert ha valóban beláttuk, akkor már felül is emelkedtünk rajta. Amikor valóban értjük — fölfogjuk és elfogadjuk, hogy az élet nehéz, megszűnik nehéznek lenni. Mert amint elfogadjuk, azt a tény, hogy nehéz, nem számít többé.
Az élet nehéz voltának igazságát a legtöbb ember nem látja át teljes mértékben.

 Többé kevésbé állandó jelleggel sopánkodnak az emberek, halkan vagy fennhangon panaszolják föl terheiket és gondjaikat, mintha kirínának az élet egyébként könnyű hát­teréből, vagy abból az életből, amely ha nem könnyű is, minden­esetre méltányos volna, ha az lenne. Halkan vagy fennhangon hirdetik hitüket, mely szerint nehézségeik egy megkülönbözte­tett nyavalya, amely csak őket sújtja vagy családjukat, törzsüket, osztályukat, fajtájukat vagy akár fajukat, de senki mást. Tudom, hogy így panaszkodnak, mert én is így éreztem egykor.
Az élet problémák láncolata. Megoldani akarjuk őket vagy sopánkodni fölöttük? Képessé akarjuk e tenni gyermekeinket e problémák megoldására?

Az önfegyelem az a szerszámkészlet, amelynek segítségével megoldhatjuk az élet alapvető problémáit. Énélkül mit sem old­hatunk meg. Részleges önfegyelemmel gondjainkat is csak rész­legesen oldhatjuk meg, teljes önfegyelemmel viszont gondjaink összességét.
Az életet az teszi nehézzé, hogy a problémákkal szembenézni és azokat megoldani fájdalommal jár. A gondok, természetük sze­rint, kelthetnek csalódást, gyászt, szomorúságot vagy magány­érzetet, bűntudatot, megbánást, haragot, félelmet vagy szoron­gást, gyötrődést vagy kétségbeesést. Ezek az érzelmi állapotok kellemetlenek, gyakran roppant kellemetlenek, gyakran fölérnek a fizikai fájdalommal, néha a fizikai fájdalom legrosszabb fajtáival is. Végül is pontosan e fájdalom miatt nevezzük problémá­nak azokat az eseményeket vagy konfliktusokat, amelyek a fáj­dalmat kiváltották. S miután az élet problémák véghetetlen soro­zata, mindig nehéz marad, s éppúgy tele lesz fájdalommal, mint örömmel.
Mégis, éppen a gondok fölismerésének és megoldásának fo­lyamatában rejlik az élet értelme. A probléma a próba, mellyel el­különítjük a sikert és a kudarcot. Gondjaink miatt van szüksé­günk bátorságra és bölcsességre, sőt gondjaink tesznek minket bátrakká és bölcsekké. Végső soron ezek felelősek lelki fejlődé­sünkért. A szellemi fejlődés elősegítése érdekében tesszük pró­bára a problémamegoldás emberi képességét, mint ahogyan az iskolában is tudatosan megteremtett problémák megoldásával fejlődik a gyerekek elméje. Benjámin Franklin mondta: „Ami fáj, az nevel.” Ez az oka annak, hogy a bölcs emberek megtanulják, hogy a problémáktól nem rettegni kell, ellenkezőleg, örömmel kell fogadni őket, amiként a járulékos fájdalmat is.
Legtöbbünkből azonban hiányzik a bölcsességnek ez a mérté­ke. Mivel tartunk a fájdalomtól, különböző mértékben ugyan, de egyként azon vagyunk, hogy elkerüljük a problémákat. Halogat­juk megoldásukat, abban a reményben, hogy majd csak elmúl­nak. Nem veszünk róluk tudomást, elfelejtjük őket, vagy úgy te­szünk, mint ha nem is léteznének. Talán még gyógyszereket is se­gítségül hívunk a problémák elnyomására, úgy gondolván, hogy ha magát a fájdalmat csillapítjuk, a probléma is enyhül. Megpró­báljuk kikerülni őket, ahelyett hogy szemtől szembe állnánk ve­lük. Megpróbálunk elmenekülni, nehogy végig kelljen szenvedni őket.

Az emberi ideg és elmemegbetegedések elsőrendű oka éppen a problémák és a szenvedés elkerülésére való hajlam. Mivel ez a hajlam bizonyos mértékig mindannyiunkban jelen van, megfelelő mértékben mindannyian betegek is vagyunk: egyetlen ember elméje sem maradéktalanul egészséges. Vannak emberek, akik különleges erőfeszítéseket tesznek, hogy problémáikat elkerüljék messze eltávolodnak attól, ami jó és ésszerű lenne, csak hogy ne kelljen szembenézni problémáikkal; aprólékosan kidolgozott képzeletvilágban élnek, melynek gyakran semmi köze a valósághoz. Carl G. Jung tömör és elegáns megfogalmazása szerint: „A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése.”[3]
Ám a pótmegoldás végül is fájdalmasabb lesz, mint azok a fájdalmak amelyek elkerülése szülte őket, s a legnagyobb problémává maga a neurózis válik. Ilyenkor, híven az eddigi elvhez, sok ember megpróbálja ezt a problémát is kikerülni, s neurózist neurózisra épít. Szerencsére vannak olyanok is, akik ilyenkor összeszedik a bátorságukat, és rendszerint pszichoterápia segítségével megkísérlik megtanulni, hogyan is kell szembenézni neurózisukkal és elszenvedni „jogos” szenvedésüket. Mindenesetre amikor megkíséreljük elkerülni „jogos” szenvedésünket, egyben sikerül elejét venni annak a lelki fejlődésnek is, amelyet fölmerülő problémáink követelnek. Ezért van az, hogy krónikus lelki betegségek esetén szellemi fejlődésünk megreked, s gyógyír híján az emberi szellem zsugorodni kezd.
Ezért vértezzük fel magunkat és gyermekeinket a szellemi egészség elérésének eszközeivel. Mit értek ezen? Meg kell tanulnunk s meg kell tanítanunk gyermekeinknek a szenvedés szükségszerűségét és értékét, a gondokkal való szembenézés és a velük járó fájdalom elviselésének szükségességét. Említettem már, hogy az önfegyelem az a szerszámkészlet, amellyel megoldhatjuk az élet problémáit. Hamarosan világossá válik az is, hogy a szenvedés technikájáról van szó, melynek segítségével sikeresen oldhatjuk meg problémáinkat, és a folyamat során egyszersmind fejlődünk is.
Aki megtanulja az önfegyelmet, az megtanul szenvedni és fejlődni is.

Melyek a szenvedés technikájának, a gondok keltette fájdalom sikeres megélésének eszközei, melyek összességét diszciplínának, önfegyelemnek nevezem? Számuk négy: a kielégülés késleltetése, a felelősség vállalása, az igazsághoz való ragaszkodás és az egyensúlyozás.”

Zárszóként az idézethez még csak annyi, hogy a problémákhoz fűződő viszonyunk meghatározó az életminőségünkre nézve. Ami visszaköszön az élet nagyon sok területén, ezen belül is hangsúlyosan jelentkezik a munka világában. Hiszen egy-egy munkamegbeszélés, egy-egy feladat, projekt megvalósítása lényegében problémák megoldásának láncolata. Tapasztalatom szerint egy képzett folyamatsegítő sokat tud tenni azért, hogy a munkatársak gyakorolják a kielégülés késleltetését, a szavaik és tetteik iránti felelősség vállalást, az igazságra törekvést, és az igazság és a másik ember érzései közötti egyensúlyozást. Ezért vezetőként, projektvezetőként mindenképp ajánlom, hogy tanuljunk levezetést, facilitálást.


[1] Előrelátóan cselekvő; felelősségteljes, önmagáért felelősséget vállaló
[2] Buddha „Négy Igazsága” közül ez az első: „Az élet szenvedés.”
[3] Collected Works of C. G.Jung. Vol. II. Psychology and Religion. West and East. Princeton, Princeton University Press, 1973. 75.

Még szerencse, hogy van egy kis problémám…” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Bogár Zsuzsanna Válasz a bejegyzésre

    Kedves Pabló!
    Szeretném tudni, hogy a cikk utolsó mondatában pontosan mit jelent a levezetés, amit tanuljunk?
    Köszönöm
    Zsiann

    • Pabló SzerzőVálasz a bejegyzésre

      Kedves Zsuzsa!
      A levezetés a megbeszélések levezetését jelenti, azaz facilitálást. Lehet pontosítom, majd a cikkben is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a türkiz forradalom az ilyen egyszerű eszközök alkalmazása nélkül nem fog bekövetkezni, mert bár magától is haladgathat az emberek együttműködése, azonban a jelenlegi társadalmi helyzetben ez a haladgatás már nem elegendő…

  2. Farnady Judit Válasz a bejegyzésre

    Az elmúlt 2,5 évben kb 70 szervezetnel gyűjtöttem tapasztalatot. Nem megy a konfliktusok, a problémák megoldása. Gyakran a beazonosításuk is nehéz. Vezetők nem tudják, mit kezdhetnenek vele a csapatmunka során. A facilitator/tréner/levezető sokat tud segíteni, hogy akár azonnali változás következzen be. Érdekes volt megfigyelni, hogy teljesen mindegy milyen, mekkora, mely szektorban, vagy ágazatban működik a szervezet. A kihívások nagyon hasonlóak. 🙂

    • Pabló SzerzőVálasz a bejegyzésre

      Kedves Judit! Egyetértek ugyanez a tapasztalatom, ezért is írtam a cikket 🙂 én is mindenütt a hibáztatás kultúrájával találkozok, ami megöli a közösségeket. A valódi problémamegoldáshoz pedig a vezetőknek nincsenek eszközei, azonban gyakran ezt a problémát sem látják 🙁
      Nagyon sokszor az az információ (algoritmus) is sokat segít, ami a probléma okainak végig gondolását és kezelésük lehetséges módjainak feltárását segíti elő. Erről szól a TreeMap téning is 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .