…avagy hogyan kovácsolj a szenvedésből – szenvedélyt?
Sokan szeretnének közösségben élni, szeretnének tenni valamit azért, hogy egy jobb társadalomban éljünk, de legfőképp szeretnének jó emberekkel, jó kapcsolatban, jó dolgokat tenni. Aztán jönnek a csalódások, hiszen…
„A pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve”
Ha a földi poklot keressük, nem kell nagyon keresgélni. Az emberek jelentős része valamilyen kapcsolati lehetetlenséggel küzd. Arra tehát bőven van tapasztalatunk, hogy miért nem megy, miért lehetetlen jó kapcsolatban lenni azzal, akivel amúgy nagyon szeretnénk. Vagyis a legnagyobb jószándékunk ellenére mégis a pokolhoz jutunk.
Ma a közösség szervezése is úgy indul, hogy összejönnek azok az emberek, akik már jónéhány ilyen poklon túl vannak, akik elváltak, akik nem találtak párt, akik lehetetlenebbnél lehetetlenebb kapcsolatban éltek és élnek. Aztán ezek az emberek megpróbálnak közösséget alkotni…
Ezért érdemes megfontolni a József Attila által is sokszor idézett népi strófát:
„Aki dudás akar lenni annak pokolra köll menni”
Mert bizony ez a népi bölcsesség az új típusú, tudatosság alapú közösségek alakításának is a mottója lehetne. Hiszen a kapcsolati pokoljárás megkerülhetetlen velejárója a közösség alkotásnak.
Azonban ma a legtöbb ember nem akar pokolra menni. Mert fél, mert nehezen tűri a feszült szituációkat, mert konfliktus kerülő, mert hamar levonja azt a következtetést, hogy vele, velük nem megy, nem lehet, mert…
Vannak, akik saját magunkban találják meg az okot, hogy velem van a baj, én nem vagyok képes intim, intenzív kapcsolatok kiépítésére. Azonban a többség folyamatosan a körülményeket, és sokkal inkább a többieket hibáztatja, azaz jön a “bélaság”. Mindig lesz hibása annak, hogy miért nem megy, miért lehetetlen.
A lehetetlenség fő oka az emberi különbözőségeink, aminek egy jelentős része természetünkből fakad. Tehát lelki alkatunk, szocializációnk eredménye, míg egy része a lelki kódjaink következménye.
Tehát a baj az, hogy a pokolhoz vezető út nem csak jószándékkal, hanem a különbözőségeink elviseléséből származó mikropoklokkal van kikövezve, és a legnagyobb baj, hogy nem vagyunk képesek pokolra menni. Így aztán se dudás, se közösségi ember, se jó kapcsolatok nem lesznek belőle.
Mit tehetünk, hogyan tudunk pokolra menni, hogy aztán egy igazán jó közösségben tudjunk dudások lenni?
A kapcsolati lehetetlenségekben az egyik legnagyobb probléma, hogy nem értjük, mi miért történik, miért bántanak minket, miért esik rosszul, miért fáj. Ezért a közösséghez vezető úton fontos lépés, hogyha fáj, akkor is képesek legyünk lelki energiát rakni abba, hogy megértsük mi, miért történik. Mert az elfogadáshoz csak a megértésen keresztül vagyunk képesek eljutni.
Ehhez viszont szükség van arra, hogy képesek legyünk a fájdalmakat elviselni, azaz át kell értékelnünk a kapcsolati poklainkat. A „pokolra köll menni”, tehát ebben az esetben azt jelenti, hogy el kell fogadnunk, hogy jó kapcsolatot építeni, közösséget alkotni egy nehéz dolog, aminek természetes része a lelki fájdalom. Ha pedig ezt képesek vagyunk elfogadni, akkor már hatalmas lépést tettünk a jó kapcsolatok, a jó közösség irányába.
Orosz Katalin transzperszonális pszichológus – a Nyimi Öko Közösség tagja, aki az életének jelentős részét a közösség keresésére szánta -, mondta nemrégiben: „Meg kell tanulnunk a szenvedést, szenvedéllyé formálni”. Ebben a gyönyörű gondolatban egy élet tapasztalata van besűrítve, hogy „a pokolra köll menni” nem csak azt jelenti, hogy vigyázz ez fájni fog, hanem azt is, hogy csak ezen az úton juthatunk el közösségünkhöz, a jó emberi kapcsolatokhoz. Ahol ezek a kapcsolati nehézségek, fájdalmak már nem szenvedést táplálják, hanem az élet természetes részeként igazi kalanddá, szenvedéllyé teszik az életünket. Talán ezért már érdemes elviselni a közösség születésének lelki fájdalmait!?
Mit kell megértenünk és elfogadnunk ahhoz, hogy mi is megtaláljuk a közösségünket?
A közösségalkotás szempontjából a legfontosabb a csoportdinamikai törvényszerűségek, folyamatok megértése. Mert ha tudjuk, hogy az, ami történik törvényszerű, akkor már képesek vagyunk pozitívabban viszonyulni hozzá.
Az egyik legfontosabb tudás, hogy nem tudunk nem hatni egymásra. Ezért van az, hogy a fent és lent (hatalom dimenziója), a kint és bent (az oda tartozás dimenziója), a közel és távol (az intimitás dimenziója) mindig, minden közösségalkotási szituációban jelen van és dinamikusan változik az érzéseinkben, a cselekedeteinkben, a reakcióinkban. Ezzel együtt az idő szellemei is jelen vannak, azaz a múltból felbukkanó lelki kódjaink és a jövőre kivetített félelmeink, szorongásaink is velünk vannak minden szituációban. Így következhet be, hogy a múlt, a jelen és a jövő egyszerre nyilvánul meg, és ezzel együtt a közel és távol, a fent és a lent, a kint és a bent pillanatról, pillanatra dinamikusan változik. Olyan ez mintha beleesetünk volna Alíz csodaországában a nyúl üregébe? Pedig csupán, a közösségek legfontosabb törvényszerűségeit, a csoportdinamikai tér legfontrosabb jellemzőit mutattam meg nektek.
Hol lehet ezt megtanulni?
Egyrészt minden induló közösségben már a kezdetektől tapasztalhatjátok ezt, azonban a probléma, hogy ilyenkor inkább csak elszenvedjük anélkül, hogy megértenénk, hogy mi és miért történik a közösségben. Ezért dolgoztuk ki a TreeMap tábort egy hét napos speciális csoportdinamikai tréninget ahol megtanulhatod, hogy milyen törvényszerűségek hatnak ezekre az emberi folyamatokra. Ezért hívjuk ezt az intenzív tréning folyamatot “valódi közösségi ember képzőnek”. A tábor azért is különleges lehetőség, mert a pokolhoz vezető úton már rutinos dudások kísérnek, így biztosítva, hogy amit tapasztalsz az valóban segítse a tudatosodásodat.
Ez elősegítheti, hogy később a saját közösségedben a csoportdinamikai tánc a számodra ne csetlés-botlás, egymás lábának taposása legyen, hanem te is elérd tánc áramlásának magasabb minőségét.
