Az évtervezés sokaknak valamiféle kötelező rituálé – nekünk az Évával az év egyik legfontosabb pillanata. Minden január elején leülünk, és nem fogadkozunk, hanem őszintén átgondoljuk, hol tartunk és mi következik ebből az új évre vonatkozóan. Néhány éve egy ilyen beszélgetés során olyan kérdések merültek fel bennem, amelyek megváltoztatták, ahogy az életemre tekintek.
Akkor fejlesztőkhöz illően saját módszert találtunk ki és így az értékelés során három szempontot néztünk: érzés, gondolat, muníció. Ez utóbbi talán furcsán hangzik, úgyhogy hadd magyarázzam el:
Amikor javasoltam, hogy az év első napját szánjuk évtervezésre, Éva azt mondta, nem szereti a fogadkozós évtervezést. Ezért a tavalyi év értékelésének és az idei év tervezésének célja az lett, hogy személyes muníciót gyűjtsünk minden további szakmai tervezéshez. A muníció alatt a tavalyi év során elért eredményeinkben rejlő lehetőségeket értettük.
Az első két etap elég hosszúra sikerült, ezért úgy döntöttünk, alszunk rá egyet. Másnap reggel aztán elgondolkoztam, hogy mit is fogok a munícióba rakni. Ekkor jött a felismerés: amit most berakok ebbe a listába, az meghatározza az életemet, hiszen jó eséllyel a 2021-es évet ennek megvalósításával fogom tölteni – tehát erre fogom fordítani az életenergiámat.
Ezen elgondolkozva az is eszembe jutott, milyen nagy szerencsém van, hogy szabadságomban áll akármennyi és akármelyik lehetőséggel feltölteni a 2021-es évet. Aztán persze jött a kétely is: tök jó, hogy én ezt eldönthetem, de valóban azzal töltöm fel, ami igazán fontos?
Na, itt jött be az életem szélessége és mélysége.
A szélesség arról szól, hogy darabra mit is rakok be a listámba. Ez a felsorolás azonban semmit nem mond arról, hogy amit csinálok, milyen mélységben élem meg. Egyértelmű, hogy egy csomó mindent csinálhatok felszínesen, de van-e értelme nagyon sok mindent bepakolni, tudva azt, hogy akkor mindezt csak felszínesen lehet megvalósítani?
Aztán elképzeltem, hogy csak egy dolgot rakok be, de azt nagyon nagy mélységben – például régóta szeretnék többet meditálni, és ha most azt határozom el, hogy minden nap többször is meditálok, akkor valószínűleg nagy mélységet fogok elérni ebben. Amikor megnéztem ezt a képet, nem tetszett, nem volt életszerű. Jó, az elképzelt életem nem volt életszerű. 😊
Arra jutottam, hogy az a sok minden, amit csinálok, egymást is gazdagítja. Például azzal, hogy közösségi faci képzést csinálok, sok új embert ismerek meg, a velük való beszélgetések és a közös munka pedig rengeteg tanulást hoz nekem abban, ami fontos a számomra – azaz ezáltal is sok mindent megértek a közösségek valóságáról. Tehát a mennyiség nem csak elvehet a mélységből, hanem hozzá is adhat.
Aztán elgondolkoztam azon, hogy jó, de akkor mitől is lesz az életemnek mélysége? Az egyértelmű – és egy évtervezés során amúgy nem is triviális –, hogy a múltunkon rágódni vagy szorongani a jövőnkön nem ad mélységet. A mélységet csak a jelenben való létezés adja. Azaz akkor lesz mélysége az életemnek, ha azt, amit csinálok, amit fontosnak érzek, azt valóban csinálom – nem csak úgy letudósan, hanem egyre mélyebb megértéssel és tudatossággal.
Ezen a ponton értettem meg, hogy tök jó, hogy szabadságomban áll a lehetőségeimet kihasználva, az élet értelmét keresve egyre több számomra fontos dologgal foglalkozni. Azonban ez a tudatos élet másrészről egy nagy szívás is, hiszen egyre több fontos dologban rengeteg tennivaló keletkezik, és ha komolyan veszem azt, hogy nem akarok felszínesen csinálni semmit sem, akkor ez döbbenetesen sok időt és energiát követel tőlem. Ez az aspektusa a küldetés vezérelt életnek azt látom, hogy az egyik nagy dilemmája mostanában az ismerőseimnek. És a felismerés: nem vagyunk még elég érettek arra, hogy ezzel a küldetéstudatból következő túlterheltséggel tudjunk kezdeni valamit. Így lett korunk népbetegsége a kiégés.
Az életem szélességével és mélységével kapcsolatos gondolkozás engem sokat segített abban, hogy ne éljem meg rosszul azt amikor időnként túlterhelődök és még többet segített abban, hogy képes legyek nemet mondani főleg szervezői munkákra. Egyszerűen azt történt, hogy az elég gyakori túlterhelődést tudom úgy látni, mint az életem értelmét adó energia forrását. Hiszen az, hogy nekem minden reggel hatalmas kedvem van felkelni, hogy értelmesnek érzem az életemet, azt annak a sok mindennek köszönhetek amit bepakolok az életembe.
