Kiáltvány a közösségek vezetéséről

Ennek a kiáltványnak lehetne az az alcíme:

Vezet …és!?

Mert mi is a baj a vezetéssel? Miért szenved a legtöbb közösség vezetett-vezetetlen betegségben? Miért nem vagyunk képesek ezáltal közösséget alkotni? És így miért nem vagyunk képesek lebontani a fenntarthatatlan társadalom intézményeit?

Vezetéshez kapcsolódó kedvenc történetem a Vezet a ritmus c. filmből származik, Antonio Banderas főszereplésével. A film Pierre Dulaine tánctanár történetét viszi vászonra, aki New York egyik hátrányos helyzetű középiskolájában indított szalon tánc oktatást. A valós történetre alapuló filmben egyik kedvenc részem a következő: az egyik gyerek pár, akik egyszerre vonzódnak és egyszerre haragszanak is egymásra, végre elkezdenek táncolni, viszont a lány próbál meg vezetni. Dulaine azt mondja:

„- Nem, nem, nem! A férfi vezet, a nő dolga, hogy kövesse.

– Ha Ő vezet, akkor egyből főnöknek képzeli magát.

– De nem az! …érted, a férfi diktálja a lépést, a nő választ, hogy elfogadja-e, hogy követi-e, a követés ugyanannyira számít, mint a vezetés.”

Később egy újabb táncórán pedig a fiúnak mondja:

„Ne uralkodj rajta, csak vezesd Őt az úton!”

Majd, amikor a szülőknek próbálja elmagyarázni, hogy mit is csinál a gyerekeikkel:

„Ha hagyja, hogy vezessem, akkor bízik bennem, de még fontosabb, hogy bízik magában.”

Pillanatkép a Vezet a ritmus c. filmből

Vegyük észre, hogy Dulaine itt arról beszél, hogy a vezetésbe való beleállás, és vezetés elfogadása által tanulunk meg bízni egymásban, és anélkül, hogy ezt megtanulnánk, nem vagyunk képesek felnőttként együttműködni.

Tehát ennek során az, aki épp vezet, megtanulja, hogy a vezetés nem hatalmaskodás, nem főnökösködés, hanem a közös cél szolgálata. Amikor vezetünk egy másik embert, az hatalmas felelősség. Ennek megélése által a vezető képes meghaladni önmagát, és saját szűklátókörű érdekeiből kiemelkedve rádöbbenhet arra, hogy milyen nagyszerű dolog egy nagyobb célt, más embereket szolgálni.

Miközben aki azt választja, hogy követőként együttműködik a vezetővel, ugyanúgy megtanulja, hogy a vezetés elfogadása nem alárendelődés, nem behódolás, hanem a számára is fontos cél közös szolgálata. Ennek során azt is megtapasztalhatja, hogy a követő ugyanannyira fontos, mint a vezető hiszen, ha ő nem követ, akkor a vezető sem tud vezetni.

Így szép lassan rájönnek, hogy nem az a lényeg, hogy épp ki vezet, hanem az, hogy együtt képessé válnak egy nagyobb ügyet szolgálni, közösen teremteni, közösséget alkotni.
Eközben megtanulhatják azt is, hogy a különbözőségeiket erőforrásként használva az egyik szituációban az egyik legyen a vezető, míg egy másik szituációban a másik. Ez a csoportdinamikai tánc, a természetes vezetés elfogadása és gyakorlása lesz a közösségeinkben az, ami képessé tesz bennünket arra, hogy új típusú valódi közösségeket alkossunk.

A társadalmunkban megvalósuló vezetés gyakran egocentrikus, hatalmaskodó, autokratikus, még a demokratikusnak mondott vezetés is elég gyakran manipulatív, ami ugyanannyira lehet hatalmaskodó, mint a nyílt, agresszív, autokratikus vezetés. Tehát jó eséllyel ezzel a hatalmaskodó vezetéssel mindannyiunknak van tapasztalata, ezért amikor a közösségek vezetése szóba kerül akkor sok ellenállással találkozunk. Ez szerintem abból is következik, hogy a „vezetés” szavunkba kódolódott mindaz a rossz emlék, amelyeket az uralkodni, hatalmaskodni akaró vezetés kódolt belénk.
A fenti idézetek is mutatják, hogy a vezetés és a bizalom kéz a kézben jár, tehát amikor egy közösségben kerüljük a vezetés, a vezető szavakat, akkor jó, ha tudatosítjuk, hogy valójában a bizalom az, ami még nem született meg közöttünk.

Miért nem bízunk egymásban?

Mert FÉLÜNK, hogy valaki megint uralkodni fog rajtunk, hogy hatalmaskodásával megbánt, hogy az életünk során küzdelmesen kiharcolt függetlenségünket, szabadságunkat fel kell adni. Félünk, hogy megint olyan függőségbe kerülünk, mint a szüleinkkel voltunk gyerek korunkban, hogy olyan helyzet áll elő vezető és vezetett között, amiben mi gyerekesítve leszünk.

Ugyanúgy FÉLÜNK attól is, hogy nem leszünk jó vezetők, hogy nem vagyunk képesek megfelelni az elvárásoknak, hogy a felelősség agyonnyom. Hogy vezetőként céltáblává válunk, akit mindenki kritizálhat, és ezáltal elkezdünk kételkedni magunkban, és azon fogunk gyötrődni, hogy miközben mi mindent megtettünk, a lelkünket is kitettük, eközben a többiek ezt nem ismerik el.

Vagy csak egyszerűen félünk mindentől és mindenkitől, mert újból és újból lejátsszuk a fejünkben a sérelmeinket, a csalódásainkat, a cikis helyzeteket, mert folyamatosan ijedt lelki szemeinkkel kémleljük a jövőt, és félünk, szorongunk, hogy mi lesz a következő kudarcunk az életünkben. Mit mond, mit tesz a párunk, a főnökünk, a házmester, a szomszéd, a hivatal nagyhatalmú embere, akiket egyre kevésbé értünk, akik a számunkra egyre kevésbé logikus, elfogadható, igazságos módon viselkednek velünk. És már egyetlen mentsvárunk, hogy a barátainknak időnként kipanaszkodhatjuk magunkat.

Észrevettétek? Egyre több megbomlott elméjű emberrel lehet találkozni az utcákon, akik fennhangon mondják a magukét. Figyeljétek meg! Ők sem tesznek mást, csak a valós és vélt sérelmeiket ventilálják folyamatosan, haragszanak mindenkire és mindenre. Ha mi is folyton csak panaszkodunk a barátainknak, akkor igen vékony az a határ, ami elválaszt tőlük…
Talán azért nem bízunk egymásban, mert magunk is sérültek vagyunk!?

Miközben – ha rá merünk nézni a valóságunkra –, megláthatjuk, hogy pont a félelmeink tartanak gúzsban, a félelmeink által vagyunk manipulálhatóak, és így a saját magunk alkotta félelem várfalai mögött raboskodunk, a szabadság illúziójával. A félelmeink azok, amelyek nem engedik, hogy a társadalmunk fenntarthatatlan struktúráit, a megnyomorító intézményeit lebontsuk, hogy végre valódi közösségeket alkothassunk, és ezáltal elinduljunk egy valóságosabb szabadság felé.

Hogy végre egy közösségben valóban bátran és szabadon rálépünk arra az útra, ahol képessé válunk egymást vezetni és vezetve lenni, ahol képesek vagyunk megbeszélni azt is, ha a vezetés vagy a követés nem szolgálja a céljainkat. Ahol végre képesek lehetünk lebontani a félelmeink várfalait, és megtanulhatunk újra bízni.

…és akkor a szabadság illúziójáról

Sokszor nem tudatosítjuk, hogy bár az életünk során lehet, sikerült a szüleinktől függetleníteni magunkat, hiszen olyan végzettségünk van, amit jól megfizetnek, így anyagilag nem függünk, képesek vagyunk magunkat eltartani, és olyan, mintha szabadon választhatnánk a munkahelyek között is, sőt, hála az égnek, egészen jó kis munkacsaptokra lelhetünk, ahol jól érezzük magunkat. Eközben, ha képesek vagyunk szembenézni a valóságunkkal, bárhová megyünk dolgozni, az alapállás ugyanaz: eladjuk a munkaerőnket egy kisebbség egyéni gazdagodásának érdekében, akik a többség és a természet kizsákmányolásán keresztül gazdagodnak. Hát ez a szabadságunk illúziója! Azt gondolom, hogy ez a társadalmi struktúra sokkal inkább fogva tart és uralkodik rajtunk, mint azt gondolnánk.

Ehhez képest választhatjuk az önrendelkezés útját, amikor bátran beleállunk, és a saját ügyünk érdekében, abból megélve próbálunk meg jobbá válni, és jobbá tenni a világunkat. Tehát szabadságunkban áll saját közösségünket létrehozni, szabadságunkban áll vezetni az életünket, a közös ügy érdekében szabadságunkban áll, hogy másokat vezessünk, és szabadságunkban áll, hogy vezetve legyünk. Ez az igazi szabadság! És egyedül ez az út vezethet minket egy emberibb, igazságosabb, fenntarthatóbb társadalomhoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .