“Az emberek nem hülyék, az élet nehéz”

Karácsony második napján pogácsasütés közben párommal beszélgettünk a fiatalokról, ennek folyományaként feltettem az alábbi kérdést a facebookon.

Facebook poszt

A bejegyzés a facebookon >>

Direkt hagytam általánosra és provokatívra a megfogalmazást, és bár azt többen jelezték a beszélgetőtársak közül, hogy “berzenkednek”, nem értenek egyet ezzel a megfogalmazással, mégis döbbenetesen nagy virtuális beszélgetés kerekedett belőle. Hiszen – ahogy láthatjátok – a cikk írásának időpontjáig kettő híján 200 hozzászólás volt. Amúgy mit gondoltok, az így összegyűlt szöveg hány A4-es oldalnak felelhet meg?

Mivel ismerem a mondást, hogy “felelősséggel tartozol azért, amit teremtettél” és mivel a kérdésem a felelősségvállalást vastagon érintette, ezért úgy döntöttem nem hagyom magára ezt a beszélgetést, és készítek egy összefoglalót.

Ezt azért éreztem fontosnak, mert ez a virtuális beszélgetés valahogy úgy sikerült, hogy az okok keresése mentén igazi tartalmas párbeszédek, valódi együttgondolkodás zajlott és legfőképp azért, mert több hozzászólás mutatta, hogy ez valódi tanulást jelent a beszélgetésben résztvevők számára is.

…és hogyan kerül ez ide a közösségi vállalkozás blogba? Ezt a végén megtudjátok 🙂

Mi is ez az életképtelenség?

Az első hozzászólások természetesen arra vonatkoztak, hogy mit is értek én életképtelenség alatt. Ezért ez röviden, de konkrét példákat is sorolva konkretizáltam:

“Az életképesség indikátora számomra a felelősségvállalás mértéke. Felelősségvállalás az életemért, másokért, különböző helyzetekben való cselekedeteimért.(…)  Ezzel együtt ugyanannyira fontos része, hogy képes vagyok figyelembe venni a másik érzéseit, gondolatait, elfogadással lenni a másik cselekedeteivel kapcsolatban.

Az életképtelenség tehát ennek a hiánya, vagy képtelensége.

Akkor nézzük meg az életképtelenség tüneteit egy kicsit konkrétabb szinten:

…és ebben az esetben a képtelenségre helyezném a hangsúlyt, ami az én értelmezésem szerint azt jelenti, hogy nincsenek gondolat-érzés-szándék-akarat mintáim (belső képeim) a legegyszerűbb, hétköznapi szituációkhoz.

Egyszerű kérdésekre nem tudok releváns választ adni, döntésképtelen vagyok, mert nehezemre esik azt is eldönteni, hogy mit is szeretnék, mi lenne nekem jó. Ezeket a fiatalokat szoktam én micimackó terminológia szerint tigris típusúaknak hívni. 🙂 

Végtelenül nem vagyok gyakorlatias, például nem tudom, hogy kezdjek bele a rendcsinálásba, ha belekezdek, triviálisnak tűnő lépéseket kihagyok, és így az eredmény elég gyakran elszomorító lesz és még nekem sem szerez örömet.

Nem sikerül kialakítani az életemhez szükséges legalapvetőbb szokásokat, így például a reggeli teendők is problémát okoznak és gyakran időrabló tehetetlenkedéssé fajulnak. Ami aztán késéshez vezet, amit újabb lelkiismeret-furdalás ördögi körök követnek, ami végül az egész napomat tönkreteszi.

Nem veszem észre, hogy a másiknak mire van szüksége. Ezt súlyosbítja, hogy amikor érzékelem, hogy ez nem megy, akkor nem merem megkérdezni, mert gátlásos vagyok és ez újabb ciki dimenziókat eredményez. Aztán arra pocsékolom a lelki energiáimat, hogy újabb és újabb gondolati köröket futok ekörül és hibáztatom magamat.

stb.”

…és az OKOK

Ezt követően összefoglalom, hogy a beszélgető társaim mit gondoltak az életképtelenség okairól.

Nagyon sokan a társadalmi környezet hatásában találták meg az okokat:

  • Török János (…) Ingerszegényebb környezetben nőttünk fel, nem szórta szét a figyelmünket, sőt megkockáztatom SZEMÉLYISÉGÜNKET az internet,TV, meg mindenféle médiumok.
  • Dániel Uhle Hozzáteszem, szerintem a drogfogyasztás meredek emelkedése (és igen, a fű is drog) is szoros összefüggésben van a jövőkép-nélküliséggel, hasznosulatlanság-érzéssel, felelősség hiányának érzésével.
  • Hanák Milán (…)Társadalmilag meg el vannak kényeztetve, kényelmesedve, ha nincs teendő, leépül az agyműködés.
  • Laszlo Radics A konvencionális élelmiszer fogyasztás
  • Illés Attila Komfortos társadalomban élünk
  • Istvan Sonkoly (…) Nekem volt egy fiatal kollégám, aki folyton újramelegíthető készételeket hozott ebédre, a munkahelyre. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit csinálna, ha egy hétig áramszünet lenne és nem tudna magának ételt melegíteni. A válasza ez volt: “Kimennék az erdőbe, leülnék egy fa alá és meghalnék.” Summázva tehát: Nem olyan közösségben élnek, ami az életrevalóságot stimulálná vagy szükségessé tenné számukra.

Aztán ennek kapcsán többen felvetették, hogy ezek az okok talán már csak okozatok, és a valódi okokat sokkal inkább a szülői és iskolai nevelésben találták meg.

Egy rendszerelméleti csavarral fűszerezve:

  • Domschitz Mátyás (…) én is látom a jelenséget. Ha az életképtelenség az, hogy – mint ahogy írod – a felelősségvállalás hiánya, akkor rendszer összefüggések miatt valahol meg a felelősség aránytalan átvállalását kell feltételelezni. Ezt meg lehet hogy a szülők teszik.

Ezen belül a számomra a legizgalmasabb vélemény a szülői elvárások hiányáról szólt.

Ezen belül Csabával megbeszéltük, hogy F.Várkonyi Zsuzsa az élet programozásáról írt fejezetben írja le ezt, ahol részletesen elolvashatjuk, hogy a szülői parancsok és tilalmak milyen mértékben meghatározhatnak bennünket. Ezt az eredeti kérdés szempontjából azért tartom nagyon fontosnak, mert ez a fejezet olyan pszichológiai törvényszerűséget ír le, aminek az “életképtelenségre” gyakorolt hatását kutatások is alátámasztják.

Idéztem is a könyvből egy erre vonatkozó részletet:

“Amikor hajléktalanok sorsát elemeztük egy szakembercsoporttal, arra a következtetésre jutottam, hogy élettörténetükből teljesen hiányoznak a pozitív szülői parancsok, a tiltásokból viszont bőségesen kaptak. Többnyire senki sem várta el tőlük, hogy erőfeszítést tegyenek, hogy igyekezzenek hiba nélkül dolgozni, hogy kibírják a feszültségeket, hogy örömet szerezzenek másoknak, vagy hogy hamar elérjenek valamilyen szintet. Ezek lettek volna az iránymutató parancsok. Ehelyett rengeteg életet fenyegető tiltást kaptak (Ne létezz, ne érezz, ne gondolkozz stb.). Mi mást valósítottak meg hajléktalanságukkal, mint az eredeti szülői utasítást: teljesítmények nélkül, előrelátás nélkül sodródnak.

Ugyanakkor a jól működő embereknél is nemegyszer nagy kupac tiltást találunk. Ők mégis elboldogulnak ezekkel, mert magas áron ugyan, de a legsúlyosabb tilalmak is kiválthatók, áthidalhatók a pozitív parancsok segítségével. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a szélsőségesen vesztes életekben a pozitív parancsok hiánya döntőbb tényező, mint a negatív tiltások jelenléte.”

Nagyon erősen kapcsolódik az előzőhöz, a mindent készen kapunk, minden megvehető irány, hiszen ki mástól kaphatunk mindent készen, mint a szüleinktől, az iskolától.

  • Peter Simon Szerintem röviden (és kicsit lesarkítva): mindent készen kapnak/kapunk. Semmit nem kell elkészíteni, semmit nem kell tudni, semmit nem kell eldönteni, minden azonnal elérhető/megvehető.
  • Mihaltz István (…) Megszoktuk, hogy megnyitjuk a csapot, és ömlik nekünk a hideg vagy melegvíz, amennyit csak akarunk. Megszoktuk, hogy lakásunk fűtésével semmit nem kell csinálnunk, azt a gázzal működő fűtésrendszer automatikusan mindig jó melegen tartja, míg odakint esik a hó és fúj a hideg szél. Megszoktuk, hogy szemeteinktől, hulladékainktól egyszerűen megszabadulunk, beleöntjük a kukába, lecsapjuk a kuka fedelét, és már meg is feledkeztünk róla, dolgunk végeztével elégedetten sétálunk vissza kivilágított lakunkba. (…)

A következő nagy csoport a céltalanság, jövőképtelenség, ami megítélésem szerint igen szoros összefüggésben van a szülői túlgondoskodással és a mindent készen kapunkkal.

  • Gabor Kiss Ha tudatában volnának korunk kihívásainak, nem volnának tétlenek.
  • Dániel Uhle (…) Nincs miért felelősséget vállalniuk. Nincsen jövőkép.

Megjelent a beszélgetésekben egyfajta hibáztatási történet, hogy a fiatalok a hibásak; nem nem a fiatalok a hibásak, a szülők a hibásak; senki nem hibás.

Ezt maga a kérdés is generálta, hiszen az “életképtelen” maga is minősít, hiszen ha valakire ezt mondják, akkor a számára ez degradáló lehet. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem ez volt  a szándékom. Abban a beszélgetésben amiből a kérdés született, az “életképtelen” jelzőt egy tünetegyüttes összefoglaló fogalmaként használtuk, és ennek során egyértelműen megfogalmaztuk, hogy azok a tünetek, amiről beszélünk, olyan okokra vezethetők vissza, ami alapján a hibáztatás – amúgy mind a fiatalokra, mind a szülőkre nézve – nem opció. Ezzel együtt is elnézést kérek azoktól, akiket a kérdésnek ez a megfogalmazása rosszul érintett!

  • B Molnár Judit Nem a fiatalok a hunyók. A szülők korosztályánál kellene érdeklődni, milyen világot teremtettek köréjük. És miért nem vették figyelembe, hogy milyen az ő világuk. Hogy mindent elkövetnek, hogy elveszítsék a kreativitásukat, az önálló gondolataikat, nyitottságukat. Mindent megtanítanak nekik, aminek az életben semmi haszna, viszont semmit, amit a ma megkívánna. Merthogy akik nevelnek, tanítanak maguk sem rendelkeznek egy csomó készséggel, amire szükség lenne.
  • Attila Sziklai (…). A kapitalista mintákat nem tudták átadni az X-es szülők az Y-os, Z-s gyerekeknek.
  • B Molnár Judit Ha már felmerült a felelősségvállalás: Kitől tanulnának felelősségvállalást? Azoktól a szülőktől, akik maguk sem vállalnak sem magukért, sem értük? (…)
  • Karl Brandner azért, mert a szülők is egyre életképtelenebbek
  • Moni Molnár (…). nem lehet csak a szülőkre fogni… ők/mi is alkalmazkodunk, ahogy tudunk.
  • Mihaltz István (…) Csodálkozunk azon, hogy gyermekeink nem tudnak felelős felnőtté válni? Mikor mi magunk is felelőtlen példát mutatunk. (…)

A megjegyzések folyamában volt egy mikro-beszélgetés, ami a házasság és főleg a válás témája felé tett egy kitérőt, ami látszólag nem kapcsolódik a kérdéshez, de a valóságban nagyon is, hiszen a házastársi felelősségvállalásról szólt a beszélgetés, ami szerintem alapvetően meghatározza a leggyakrabban előkerülő okot; a szülői nevelés minőségét is.

Izgalmas gondolkozási irány, hogy két korszak határán vagyunk, ezért ezeket a problémákat a régi szemléletmóddal nem lehet megérteni, régi fogalmakkal nem lehet leírni. Ennek egy kiágazásaként lehet tekinteni, amikor a fiatalok azt mondják, hogy az idősek, akik még egy sokkal lassabban fejlődő világban szocializálódtak, nem is érthetik meg a fiatalokat, tehát előkerült egyfajta generációs ellentét.

Nem túl sokan keresgélték az okokat történelmi léptékekben, de azért erre is volt példa:

  • Szigetvári Csaba (…) kb. Kádár-rendszer idején megszilárdult, és ma újabb virágkorát élő (ld. pl. rezsicsökkentés) “mindentfelülrőlvárunk” magatartásforma lenne egy fontos tényező.

Bár “a mindent felülről várunk”-ot, a mindent készen kapunk csoporthoz lehetne leginkább sorolni, amiért mégis külön csoportba raktam, annak az az oka, hogy ez sokkal inkább szerintem a tanult tehetetlenséghez kapcsolódik. Ennek a kialakulása valóban a történelmünk során több ízben megjelenő diktatórikus hatalmi struktúrák szocializáló, kondicionáló hatásával köthető össze. Mint ma is 🙁 …és sajnos az is igaz, hogy a tanult tehetetlenség képes generációról generációra átadódni.

Volt egy másik érdekes mikro-beszélgetés is, aminek a kiinduló pontja Somlai Tibor “szerintem arányaiban pont annyi van, mint mindig, egyszerűen többen vagyunk”, véleménye volt. Ami lényegében azt mondja, hogy nem változott semmi.

Aztán kiderül, hogy mégis 🙂

  • Somlai Tibor Az aktív időszak nemzedékenként nő, így a “következő” generáció, gyakorlatilag nem jut szóhoz.

Aztán ez oda fajult, hogy egy egészen jó kis rendszerben-gondolkozás cseperedett az egyszerűen többen vagyunk véleményből:

  • Zsombor Dávid Somlai Tibor (…)   Abban az 50 évben amíg a világ (mostani) vezetői eljutottak a helyükre, teljesen átalakult a világ, az emberiség számára talán a legnagyobb változást jelentő 50 évről van szó. Ők ehhez nem tudnak alkalmazkodni, nem is várható el tőlük. Mi, akik a rohamos fejlődés közepébe születtünk, és nem csak azzal az 50 évvel vagyunk előrébb, hanem azzal is, hogy számunkra természetes, hogy haladnunk és fejlődnünk kell a korral, mi nem tudunk megfelelni az ő világuknak,(…). Viszont a fejlődés gyorsulása és az élet hosszabbodásából adódó (számunkra) később érés, (számukra) kitolt “aktív időszak” olyan ellentéteket eredményez világ/társadalom és a “fiatalok” (15-35?) között amik eléggé megnehezítik, hogy érvényesüljünk.
  • Somlai Tibor (…) Az a réteg, aki a “nem életképes” kategória, (…) a rendszer szempontjából fontos, hiszen gyakorlatilag ők tartják egyben. Mivel az aktív ember hamar változtatna – ez egy rendszernek sem jó – a társadalmi felépítésben, fontos, hogy legyenek olyanok, akik erősen függenek, hiszen ezek azok, akik nem fognak megkérdőjelezni semmit. (…) A fentiek miatt nem tudom tiszta szívvel elítélni a passzívokat sem, mert ha ez a rendszer kívánsága, akkor nem hogy nem életképtelenek, hanem egyenesen remekül alkalmazkodók.

…és ehhez egy pici magyarázat

Soma fenti gondolatmenete azért volt fontos a számomra, mert érezhetően ironikusan veszi pártfogásába az életképteleneket mégis mindezt nagyon fontos rendszerelméleti tudásra alapozta 🙂

Gyulai Iván (Ökológiai Intézet igazgatója) ezt struktúrában realizált irányításnak hívja, aminek a lényegét röviden összefoglalom: minden élőrendszernek vannak változást generáló elemei (vezérlés) és vannak a megőrzést segítő elemei (szabályozás), és a kettőt dinamikus egyensúlyban tartja az irányítás, ami a rendszer struktúrájában realizálódik.

Most ennek a rendszerelméleti alaptételnek a kifejtésébe nem megyek bele, azonban azt gondolom érdemes egy ilyen beszélgetés végére biggyeszteni, mert a társadalmi rendszerekben zajló folyamatok megértéséhez a “struktúrában realizált irányítás” értése alapvető jelentőségű. A mi esetünkben tehát az, hogy vannak életképtelenebb – és ebben az esetben tegyük hozzá azokat a jelentéseket, ami a beszélgetés során is előkerült: erősen függő, inaktív, jövőképtelen – emberek, valójában hozzájárul ahhoz, hogy a meglévő rendszer ne tudjon olyan mértékben változni, amit maga a rendszer egésze lehet nem bírna elviselni. Már csak ezért sem érdemes elmenni a hibáztatás irányba!

Akkor miért érdemes keresni az okokat?

Közösségi vállalkozás fejlesztőként úgy látom, hogy a jelen és még inkább a jövő közösségei tudatosság alapú közösségek lesznek (ha lesznek). A tudás pedig a tudatosság igen fontos összetevője. Ezzel együtt sokszor tapasztalom, hogy ez az alapvető összetevő mennyire hiányzik az életünk szinte minden területén.

A válaszom tehát erre a kérdésre, hogy minden ilyen beszélgetés személyes hozadéka, hogy hozzájárul a tudatosulásunkhoz. Hasznos lehet pl. azoknak a fiataloknak, akik küzdenek a felelősségvállalás hiányával, vagy azoknak a szülőknek, akiknek pici gyerekük van, de valójában mindannyiunknak, hiszen ahogy az egyik beszélgetőtársam megfogalmazta:

  • Enikő Baracsi (…) valójában mindenkiben van “életképtelen minta”, gondolat ami képes tudatosságunk hiányában átvenni az uralmat felettünk, és szinte önálló életre kelni. Ezeket mindenkinek magában kell felismerni, rájönnie ezekre, és megoldani belső konfliktusait.

…és nem utolsósorban hasznos lehet  a közösségek tagjainak, akik ezeknek az okoknak a megértésén keresztül nagyobb elfogadással lesznek egymás irányába.

Pabló véleménye minderről

Zsombortól kaptam a beszélgetés során a legjobb idézeteket. Ebből az egyik:

“A szüleink és nagyszüleink olyan irányba változtatták meg a világot, ami olyan embereket termel mint mi”

Meggyőződésem – főleg miután ezt a terjedelmes beszélgetést elolvastam – hogy az alapvető OK a szülői nevelés megváltozásában van (lásd a fentiekben idézett kutatást  F.Várkonyi Zsuzsától). Azonban fontos látni, hogy ez társadalmi, gazdasági változások eredőjeként alakult így.

A nagy kérdés tehát: Mi az oka, hogy szüleink nem támasztanak elvárásokat, túlféltenek, mindent megoldanak helyettünk, készen biztosítanak a számunkra!?

Amikor összehasonlítom a nagyszüleim és a szüleim nevelését, akkor látok egy törést abban, ahogy a nagyszüleink nevelték a szüleinket és ahogy a szüleink neveltek minket.

A törést pedig abban tudom tetten érni, hogy csökkent a családon belüli, azaz szülők és gyerekeik közötti együttműködési kényszer.

Azaz az én szüleim már nem voltak rá szorulva, hogy a gyerekeik (azaz én) kis gyermekkoruktól dolgozzanak annak érdekében, hogy a legalapvetőbb megélhetést képesek legyenek előteremteni. Valójában ez tette lehetővé, hogy túlféltsenek bennünket, és mi még inkább túlféltsük a gyerekeinket és most a túlféltésen az elvárások, keretek, szabályok, korlátok hiányát, tehát a full engedékeny szülői nevelést értem. Tehát a második világháború után elinduló szociális-gazdasági fejlődés tette lehetővé, hogy a mindenkiben természetesen kódolt félelmek és az élettapasztalatból származó késztetések (pl. hogy a nehéz élethelyzetekben megtapasztalt fájdalmaktól próbáljuk óvni a szeretteinket)  és az ebből fakadó túlféltés miatt megpróbáljanak mindent megadni nekünk. Ezáltal megítélésem szerint elindítottunk egy negatív spirált a gyermekeink nevelésében, aminek az eredménye az általam fentiekben definiált életképtelenség.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az anyagi biztonság rossz, hanem csupán azt, hogy nem tudtuk éretten kezelni azokat a társadalmi, gazdasági változásokat, amelyeket mi magunk hoztunk létre.

Mit tehetünk akkor ezzel az egész történettel?

Meg kell értenünk, hogy a tudatalatti késztetéseinkből, félelmeinkből származik a túlféltés és mi lett/lehet ennek a következménye a gyermekeinkre, azaz szülőként tudatosítani, hogy kell a gyereknek a korlát, hogy szüksége van keretekre, elvárásokra, hogy nem kell mindent készen kapnia, hanem szülőként nekünk sokkal inkább azt kell biztosítani, hogy képessé váljon megküzdeni azokért a dolgokért amire vágyik.

…és mivel már tudjuk, hogy “mindannyiunkban vannak életképtelen minták”, ezért ezt a következtetést már nem csak a gyereknevelésre lehet levonni, hanem legalább ugyanannyira a közösség alkotásra is. Tehát meg kell tanulnunk a késztetéseinkből, félelmeinkből, vágyainkból származó viselkedéseinket tudatosítani, észrevenni, hogy vannak olyan szituációk amikor ez a közösségre nézve destruktív és önismereti munkával dolgozni azon, hogy képesek legyünk ezeken változtatni.

…és itt jön a kulcs, hogy ezt a tudatosodási utat a legritkább esetben képes magában bejárni  az egyén, még akkor is ha már szülő :). Ehhez már szükségünk van valódi közösségekre.

Ehhez pedig annak belátására, hogy

“Az emberek nem hülyék, az élet nehéz”

Ezt idézetet szintén Zsombor írta a facebookos beszélgetés során, és azért választottam ennek a cikknek a címeként, mert a közösségalkotáshoz szükséges két alapigazságot fogalmazza meg:

  1. az “emberek nem hülyék” nekem azt üzeni, hogy vegyük észre, hogy egy közösségben az emberek nem azért viselkednek úgy ahogy mert hülyék, hanem azért, mert abban a szituációban úgy képesek viselkedni. Tehát a magatartásuk mögött mindig törvényszerűségek húzódnak meg és ez igaz az ebben a facebookos beszélgetésben “életképtelenséggel” címkézett viselkedés csoportra és minden más különbözőségünkből fakadó magatartásra is. Ezért nem elítélni, hanem megérteni és elfogadni kell Őket ahhoz, hogy közösséget tudjunk alkotni.
  2. az “élet nehéz” megértése és elfogadása már önmagában egy hatalmas lépés azon a tudatosítási úton, amiről az előbbiekben beszéltem, hiszen enélkül nem vagyunk képesek felnőtté válni, nem tudunk felelősséget vállalni sem magunkért, sem másokért, így alkalmatlanok leszünk a közösség alkotásra. Ennek az alapigazságnak a megértéséhez pedig egy másik cikkem elolvasását tudom ajánlani, amiben az egyik kedvenc tudatosodást segítő könyvemet ajánlom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük